Történelmi áttekintés
A Kárpát-medencében a magyar közigazgatási rendszer alapegységeinek neve ‒ ország, ispánság, megye, járás, város, falu, község, szállás, tanya, gyepű, határ stb. ‒ zömmel a latin betűs írásbeliség előtti időkbe, az ember tájbeli lakás- és gazdálkodásmódjára, megtelepedési, védelmi és (ön)igazgatási formáira utal. Ezzel mindegyik ökológiai jellemzőkkel is bír, amelyekből sajátos tájtörténelem bontakozik ki.
A történeti egységek köz- és önigazgatási csoportjai a háborúk, megszállások során változhattak, de a XX. század derekáig a tájban lehetséges ökológiai ‒ fenntarthatósági ‒ mércéhez igazodtak. A járás méretét az „egynapi járás”, a gyalogos kapcsolattartás, a szekeres áruszállítás hatósugara tűzte ki egy olyan változatos, vízgazdag tájban, amely mindent megadott egy közös feladatokra társult falucsoport ellátására: építőanyagot, szőlőt-bort, gyümölcsöt, gabonát, tüzelőt, szénát, állatot. S mindenekelőtt: elégséges embert a felelős tájfenntartó fajtából.
A járás méretű településcsoportok léte a legősibb embertörténeti korokra visszamenőleg ismert egész Európából, így Magyarországról s a mi szűkebb tájhazánkból is. Mivel egyben ez is (ön)védelmi egység, a középpontjában általában nagyobb, jobbára váras (kő- vagy földváras, mocsárváras, vizek védte) település van, amely akár kistáji jelentőségű készletezésre is alkalmas.
Ez a „központi település” esetünkben az a mezővárosnyi Majsa volt mindig, amely e feladatoknak képes volt eleget tenni. Neve „vizes-majszos” környezetre vall, ám 2 km2-nyi, száraz homokdombja ősidőkig visszamenő történelmének régészeti tanúságait őrzi (őstell), s járási szintű táji önvédelemre, élelem-raktározásra, veszélyben átmenetileg besűrűsödő lakosság befogadására egyaránt megfelelő.
1526 utáni pusztulása is ezzel függhet össze, mert az ország szívébe tartó török sereg minden olyan települést lerombol, amelyik nem hódol meg, hanem ellenállást tanúsít vagy lakói elhagyják. 1686 után az osztrák „felszabadítók” sem ismerik el Magyarországon a birtok- és az önigazgatás-jogi folytonosságot, hanem azt egy akkreditációs eljáráshoz kötik. Majsa életében ezt az akkreditációs folyamatot dokumentálja Majsa török utáni első hivatalos pecsétjének évszáma, melyet itt ma az „újratelepítés” vagy „újraalapítás” évének ismernek (1743).
De a „Nemes Kúnság”-nak a székelyek kollektív nemességéhez hasonló státusa visszaállításáért Bécsben bizonyítania kellett a kunok „etnikai-nyelvi különállását” a magyarokkal szemben. A jászkun élni akarás elementáris erejét és leleményét bizonyítja, hogy a XVIII. sz. 30-40-es éveiben „előkerül” egy nyilvánvalóan tatár-magyar kétnyelvű termék („Kun Miatyánk”). Az azóta folytatott Kárpát-medencei kétnyelvűségi kutatások azonban itt nyelvi különállást vagy bármely fokú történelmi kétnyelvűséget nem igazoltak. A Kis- és Nagykunság máig az egyik legtisztábban magyarul beszélő tájéka az országnak, s a „kun etnikum” abszolút reprezentánsa a magyar átlagnak.
A székelyhez hasonló ősi katonanépesség „tizedenkénti” települtségének nyomai Majsán és az összes ilyen nagyságrendű „kun” városban máig megőrződtek. Ahogy a majsai városközpont környékén az összezáró fűúti házak hátsó, udvari bejárata is párhuzamos mellékutcákból nyílik hatalmas bástyakapukkal, magas, testes, terméskő lábazatú, masszív vályogkerítésekkel. Afféle „Wehrgasse” („erődsikátor”) mind, ahová kisebb létszámú ellenségnek nem volt veszélytelen betévednie.
Nem véletlenül volt ez a legvédettebb, hiszen a majsai portáknak innen nyílott a gazdasági bejárója, ahol a tanyás-szállásos művelésű határból a termést a mindinkább parasztpolgári jellegű lakóházak kőpincéibe, osztott tárolásra épült, teherbíró padlásaira, a csűrökbe, górékba hordták. A járásközpont stílusa érezhetően kisugárzott a jómódú járási falvakra is, ahol mindezen értékekből mindenütt lelünk valami megtartásra és megmutatásra érdemest.
A majsai járás legjellegzetesebb települési-tájtörténeti sajátságai sorában azonban legelébb mégis a tanyavilágot kell említenünk. A Nemes Kiskunság sűrűn lakott, tizedtelkes, központos településeinek lakossága az azonnali mozgósíthatóság „első lépcsőjét”, a „gyors reagálású hadtestek” emberanyagát adta. Itt lakott a kollektív nemességért állandó katonai szolgálattal tartozó királyi könnyűlovas és gyalogos haderő, mely a magyar történelemben nem egyszer játszott csatadöntő szerepet.
Alig ismert történelmi tény, hogy röviddel a tatárjárás után, 1247-ben a kun haderő részese IV. Béla Bécset büntető hadjáratának, a hűbéri esküt megszegő Bábenberg-dinasztia megsemmisítésének és az általa hitszegő módon megszállt nyugati határszél visszavételének. 1278-ban ugyanez a kun haderő segíti győzelemre a morvamezei csatatéren IV. László királyunkat a Sopront is elfoglaló Ottokár cseh király ellen, megmentve a lova alá szorult Habsburg Rudolf életét. Innentől lesznek a Habsburgok az addig magyar hűbéres „Ostarichi” (Ausztria) hercegei a Bábenbergek után.
A „második lépcsős”, ma úgy mondanánk: „területvédelmi” népesség a nagyhatárú települések külterületeinek tanyavilágában és templomos szállásain élt. Elsődleges feladata a táj ottlakó művelése, a hadi tartalékok megtermelése anyagban, terményben, állatban. Edzett, szabad tudatú, nem könnyen féken tartható lakosság volt ez, amely a hátas-partos szárazulatokon szétszórva, „kunhalmok” magányos katonai tanyáit lakta, zömmel nagy létszámú, többnemzedékes családokban.
Ebből a harcias emberfajtából kerülnek ki Dózsa 1514. évi parasztfelkelőinek kiskunsági csapatai, de az 1526-os mohácsi csatavesztést követően a legjobb végvári katonák is. Közülük sokan visszajárnak onnan a török nyugtalanítására, szülőföldi portyákra. 1659-ben a 900 magyar életet követelő csólyosi csatában is sok majsai és Majsa környéki gyökerű katona esik el. A veszélyes, szabad élet szinte vonzotta ezt a szabadsághoz szokott tanyavilági népet. A törököt kiűző európai hadsereg magyar egységeiben ugyanúgy ott vannak a kiskunok is, mint a XVIII. század elején Rákóczi fölkelői, vagy a XIX. század közepén Kossuth önkéntesei között.
A szabadságharc leverése után a tanyavilág az egyik legjobb terepe a „belföldi bujdosás”-nak” és az újra berendezkedő osztrák adminisztrációval szembeni ellenállásnak. Nem is véletlen, hogy „Rózsa Sándor bandája” Szögedtől Kecskemétig innen kapta az emberutánpótlást és a „perzekútorok” előli megbúvás ezerféle lehetőségét, hiszen a „kunhalmokra” épült tanyákból messzire látni. Csólyospálosról ismerjük is Rózsa Sándor egyik fontos emberének a nevét, Veszelka Imréét, akit állítólag a majsai városháza boltíves pincéjéből kísértek a paplak udvarán felállított vesztőhelyre.
A kiskunok hadi szerepvállalására a nyugati végek védelmében még a XX. században is van példa. Francia Kiss István vezetésével 1921-ben tanyai gazdákból álló kiskun felkelőcsapat vesz részt a nyugat-magyarországi fölkelésben, amelyik megakadályozza többek között Sopron Ausztriához való csatolását, illetőleg a még rosszabb „kisantant”-forgatókönyv megvalósulását, Magyarországnak egy „szláv korridorral” való elzárását a nyugati világtól.
A tanyavilág szabadság-sugalmának Majsa életében különleges kulturális emlékei is vannak. Ezekre máig nem figyeltünk föl európai jelentőségük mértékében. Egyetlen példaként a nálunk szinte ismeretlen Járicz Józsa (1893‒1986) művészetét említem, aki kora egyik legjelentősebb európai „piktoriná”-jának számított. Festményei a British Museum-ig jutottak. Másfél évtizedet élt és alkotott Párizsban. 1930-ban látogat először Majsára. Itt szellemét a tanyavilág oly mértékben ejti rabul, hogy többé nem is tér vissza Franciaországba. Élete végéig Majsán festette tanyatárgyú, természet ihlette képeit. Belőlük az itteni múzeumnak tán országosan is a legnagyobb ‒ sajnos, csak „raktári” ‒ gyűjteménye van.
A Majsa-járási tanyatáj kultúratörténetének végül van egy különös építészeti műemlékanyaga is, amely sajnálatos módon ugyanúgy a XX. század közepi tanyarombolás védtelen áldozata lett, mint (kultúrtípusként) a tanyai ember, vagy a tanya, mint sajátos gazdaság- és településtörténeti képződmény a maga totális tájba illesztettségével. Ez a védetlen műemlékanyag a kiürített tanyasi iskolák zömmel ma is meglevő épületállománya, mind a járási székhely külterületén, mind a járás falvainak tanyavilágában. Noha nem mind Klebelsberg Kunó (1875‒1932) kultuszminisztersége (1922‒1931) alatt épült, egységes építészeti stílusuk alapján mégis Klebelsberg-iskoláknak nevezzük őket.
Különlegességük két dologban ragadható meg. Az egyik az, hogy az alföldi kisnemesi kúriastílus és a mezővárosi településközpontok parasztpolgári épületei legjavának arányait ötvözi egy olyan állami köznevelési intézmény otthonaként, amelyet az akkori kultuszkormányzat a tanyavilág értékeinek kifejezésére, megbecsülésére, országérdekű hasznosítására helyezett el hálózatosan az alföldi tanyavilágban. A másik, hogy ezekkel az „iskolapalotákkal” tájfedő módon indul el Magyarországon a tanyai élet „polgári igényszintjének” a kijelölése. Úgy, hogy az egyben nem azonos értelmű a tanyaelhagyással, hisz a polgárosult tanyavilágban ugyanúgy helye és kifutási lehetőségei vannak a „kiművelt fők”-nek, ahogy a szerves fejlődésű parasztpolgári mezővárosokban. Ez nemcsak hazai tanyakutatásunk színe-javának tanulsága, hanem a szerves fejlődésű közép-európai tanyatájak egyik legfőbb példája számunkra.
A XXI. század elejéről visszatekintve összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a Kiskunság történetében és kultúrájában a kun történelemnek a magyar történelem egészétől elkülöníthetetlen, vele sokrétűen, szerteágazón és mélységesen összefonódó kapcsolatai vannak. Ezt a gazdag örökséget ápolni, és a táji identitás részeként további dimenzióiban feltárva kell tudatos kincsünkké tenni, hogy ne „csak” hatékony megtartó erő legyen, hanem az ilyen erők természete szerint másokat is idevonzó, saját kötődéseikben támogató, „turisztikai vonzerő” is lehessen.
Ez a folyamat már megkezdődött. Csak hogy néhány fontos mozzanatát említsük: a közeli pusztaszeri történelmi emlékparkban áll már a kun történelem emlékhalma, formájában is emlékeztetve a kunhalmokra, melyek nemcsak a messzire látó kun tanyák lakóhalmai voltak, hanem a Kárpát-medencei történelem egészének sok ezer esztendős múltját, régészeti emlékeit is magukban hordják. Ilyenekből a majsai járásban is van még, vigyáznunk kell ezekre, mint a szemünk fényére.
Szankon külön kun-emlékhely is létesült, ami annál is értékesebb, hogy létesítésével egyidőben a település törekedett a helyi múlt máig ható föltárására és megjelenítésére is, akár egy fajta kistérségi-járási modellként. Ez járható, kívánatos és lehetséges út a járás többi községe számára is. Annál inkább, mivel mára már nyilvánvaló, hogy küszöbön áll egy szükségszerű turisztikai fordulat „befelé”, amely a gigaprojekt-gondolkodás mellett ‒ vagy akár után ‒ az intimebb léptékű, de tájfedőbb közelítést igényli.
Ennek fényében kell meglátnunk és megláttatnunk a kun történelem és a tanyavilág különleges kapcsolatát is. Nem véletlen, hogy Magyarország máig legtanyásabb térsége éppen Bács-Kiskun megye, az egykori Kiskun Kapitányság magterülete. Benne kiemelten a majsai járás és annak közvetlen környezete, messzebbre nyúló, különféle változatokat felmutató tanyatáji kapcsolatokkal. Ezek megyeszintű feltárására éppen a majsai járásban folyó „Tanyavilág Élményrégió” projekt szemlélete és eredményei adhatnak majd követhető vezérfonalat.
(Forrás: Nagy Gergely geológus-turisztikai szakértő)